A depressziós emberről nem mondod meg, hogy depressziós. Ő lesz az, aki - feltéve a pléhpofát - vidáman nevet veled, ő lesz az, aki mosolyog, még akkor is, ha belül kettészakad.

Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a depressziósok a világba zengik a problémájuk; zenéket posztolnak, vagy olyanokat írnak ki a profiljukra, amik tükrözik a hangulatukat.
Főleg akkor, ha az egyén öngyilkosságot tervez. Egy olyan ember, aki tényleg komolyan gondoja az öngyilkosságot, soha nem fog erre utaló mondatokat tenni, mikor beszélget valakivel. Mivel pontosan tudja, hogy megpróbálnák őt lebeszélni erről. Márpedig ezt nem kockáztatja meg...

Azok az emberek, akik vagdosság az ereiket, majd mutogatják a sebeket, csak segítségért kiáltanak: "Hé, szia, itt vagyok, vegyél már észre! Bajom van, vedd már észre, hogy mennyire szomorú vagyok/mennyire egyedül vagyok!". De nem gondolják komolyan az öngyilkosságot. Vagy épp a szerelmük miatt csinálják: reménytelenül szerelmesek, és a másik nem hajlandó észrevenni őt, vagy nem akar vele kapcsolatot... vagy zsarolás. Mert véget ért egy kapcsolat, az egyik már nem akarja folytatni, a másik igen, és elkezdi zsarolni a régi párját, hogy ő felvágja az ereit, és öngyilkos lesz, ha a másik nem szereti viszont...
Szánalmas. Vagyis... értem az embereket, remekül együtt érzek az emberekkel, de én azt az elvet vallom, hogy midnenkinek meg kell tanulnia egyedül létezni. Egyedül élni. Egy kerek egész ember vagy te; nincs másik feled, nincs olyan, hogy két ember alkot egy egészt. Te, egymagad, is kerek, egész ember vagy. Meg kell tanulnod egyedül létezni, egyedül élni, jóban lenni önmagaddal. A másikat fenyegetni pedig, hogy kioltod a saját életed, ha ő nem szeret viszont... nos, az szánalmas és undorító dolog.

Mindegy, nem ezekről az emberekről akarok beszélni.

Ami miatt írom a posztot, hogy mennyire örültem 3 napja, mikor jött a tavasz, és sütött a nap.
Szeretem a napsütést. Ilyenkor virágzik minden (oké, még nem, mert március eleje van, de hóvirág is volt már kb. 1 hónapja :) ), a madarak csiripelnek, minden olyan szép és vidám. A tavasz (és a nyár) nagyban segít túllendülni a téli depresszión. A napfény segít.
Most márciusban, váltakoznak a szürkés napok, a napfényes napokkal... néha verőfényesen süt a nap, néha meg szürke minden. És furcsamód... néha szeretem, amikor szürkeség van. Miért?

    Kép forrása: Tibi atya - Facebook

*

Az utóbbi időben egyre inkább nyűg, hogy testem van. Elegem van...
Az embernek szinte minden, de MINDEN problémája abból fakad, hogy testben él. Lakni kell valahol (mert van egy tested), albérletet kell fizetni. Vagy ha saját lakásod is van, rezsit...
A tested etetni kell, pénzbe kerül. Szolgáltatásokat használ a mindennapi életben, mert van egy tested (mobiltelefon, internet). Egyedül talán a szerelmi dolog az, ami nem a testhez köthető... mármint egy része, a szex igen, de a másik szeretete az tényleg lélek szinten valósul meg. Talán ez az egy dolog nem köthető a testhez...

Más ember azon dilemmázik mennyire utálja a testét ezért és azért... "Túl nagy az orrom", "Túl kövér vagyok", "Kicsi a mellem..." félreértés ne essék. Én is utálok dolgokat magamban...
...de egy ideje már egyenesen azon töprengek, mennyire jó lenne test nélkül létezni.

2020: Nóris albérlet
visszhangzik a fejben a gondolat

2020 nov végefele
kizsibbadás

miutá megharagudtam felsőbb énre és akart nekem valamit mutatni

Veled is előfordult már ugye? Vagy ha nem is előfordult, de biztos láttad a híres Di Caprio filmet, az Eredetet. (Inception)

Szóval álomból álomba zuhansz. Miért is történik mindez, vagy hogy fordul elő? A saját tapasztalataimat írom meg.

Ebben a bejegyzésben egy olyan jelenségről szeretnék érni, melynek nem tudom a fogalmát (nem tudom, spirituális körökben hogy nevezik; sajnos hasonló élményről még nem olvastam; illetve hiába kérdeztem csoportokban, nem tudták a választ )

Néha - mostanság egyre gyakrabban - fordul elő, hogy ha délelőtt / délután szundikálok (mert éjjel rosszul aludtam), vagy meditációs zenébe belealszom, akkor a tudatom "ott marad". Kvázi: nem kapcsol ki az agyam.
Ott van a tudatom akkor is, mikor megjelennek az első álomképek, és szépen belesüppedek az "álom" állapotba, de nem érzékelem ezt álomnak, olyan mintha a valóság lenne.
(Valóság is, hiszen álmodás közben az asztrálsíkon vagyunk, és ugyanolyan valóság az, amit álmodunk, csak a lélek valósága. Amit az átlagember valóságnak hív, az a 3. dimenzió, az anyag valósága; ellentétben az asztrális síkkal, amit az ember álomnak hív (álmodás közben az asztrálsíkra megyünk át), az a léleknek a valósága. (Érzelmek, félelmek jönnek elő, álom formában.)

No, tehát néha, vagy gyakran, de előfordul, hogy nem kapcsol ki az agyam, és ott marad a tudatom álomban.
Ez MÁS, mint a tudatos álmodás.

Tudatos álmodás, avagy lucid dream: szánt szándékkal, azon vagyunk / dolgozunk, hogy álom állapot közben rájöjjünk, hogy álmodunk. A 3.dimenzióban (vagyis, ahogy az átlagember hívja: a valóságban) ún. valóságteszteket csinálunk, annak érdekében, hogy álom közben rájöjjünk, hogy álmodunk, és tudatunkra ébredve, utána átvegyük az irányítást az álom felett - mivel álom közben bármit el tudunk képzelni, megteremteni. Bármit csinálhatunk így: repülhetünk, varázsolhatunk, akármi, ami nem lehetséges fizikai keretek közt, itt a 3.dimenzióban. Ezért szeretik megtanulni ezt az emberek.

Ami nálam történik: véletlen (tökre nem így akarom) marad ott a tudatom, és a tudatom már az álom kezdetén is jelen van.

Miért nem jó, miért nem szeretem?

Egyrészt, nem fogsz pihenni. Ezt a tudatos álmodók is mondják: nem szeretnek minden éjjel tudatosan álmodni, ugyanis ilyenkor az ember nem pihen; dolgozik az agyad, nem kapcsol ki az agyad. Vagyis fáradt leszel, kb. mintha semmit nem pihennél. Ugyanez történik nálam. Mintha nem is aludtam volna, csak egy másik valóságban lettem volna, de nem történt pihenés.

Amúgy az álom minden egyes kis részletét képes vagyok megjegyezni, hisz' olyan, mintha a valóságban történnének az események, pl. a napom során.

Másrészt, körülöttem vannak entitások, több is, és minden egyes kis pusmogásukat, megjegyzésüket hallom, továbbá előszeretettel csesztetnek, vagy sértegetnek, ordítoznak a fülembe ebben az állapotban. Nem mindig, de elő szokott fordulni.

Át tudnám venni az irányítást az álom felett, viszont tisztában vagyok vele (ezt egyszerűen tudom, hogy így van, nem kellett olvasnom sehol), hogy ha elkezdem az álmot irányítani, akkor semmit sem fogok pihenni, és hullafáradtan - fáradtabban, mint ahogy lefeküdtem - fogok felkelni majd.